Ashley Poston Hét év távolság
Hét év távolság egy olyan történet, amely nem kér engedélyt, hogy hasson ránk. Nem siet, nem emeli fel a hangját, mégis mélyre talál. Olyan regény, amely a veszteségről, a gyászról és az újrakezdés lehetőségéről beszél – finoman, érzékenyen, és pontosan ott érint meg, ahol a legsebezhetőbbek vagyunk.
Értékelés
⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️ / 5
| Adat | Információ |
|---|---|
| Szerző | Ashley Poston |
| Cím | Hét év távolság |
| Kiadó | Magnólia |
| Megjelenés | 2024 |
| Oldalszám | 336 |
Fülszöveg
Megtörténhet, hogy átéled életed legrosszabb napját, és ki kell találnod, hogyan tovább. Clementine West számára a megoldást a munkájába való teljes beletemetkezés jelenti. Egy könyvkiadó sajtósaként gyakorlatiasan éli az életét, nem törődve az imádott nagynénjétől, Analeától tanult butaságokkal – például, hogy az életet jelentéssel kell megtölteni, vagy hogy kergesse a holdat. Clementine inkább két lábbal áll a földön, és óvja a szívét. Az elmúlt hat hónapban sikerült is neki.
Aztán amikor beköltözik néhai nagynénje lakásába, és váratlanul egy idegent talál a konyhában – egy kedves tekintetű, délies akcentussal beszélő férfit, aki rajong a citromos pitéért –, meginog gondosan kitalált menekülési stratégiája. Ugyanis van valami a férfiban, aminek korábban képtelen lett volna ellenállni. És könnyen lehet, hogy most sem lesz képes.
Csakhogy a férfi a múltban él. Egész pontosan hét évvel korábban. Clementine pedig hozzá képest hét évvel előrébb a jövőben.
Hallotta a nagynénjétől, hogy a lakás egy hurok az időben, ahol egybefolynak a pillanatok, akár az akvarell színei. Ahogy azt is, hogy a szerelemben nem az idő számít – hanem az időzítés.
Clementine pedig attól tart, hogy hét évvel elkésett.
Ajánlóm
Ez a történet számomra csendben nyitotta meg a szívemet, majd egyetlen pillanat alatt darabokra törte. Ashley Poston regénye nem harsány, nem nagy gesztusokkal dolgozik, hanem szelíden, mégis elementáris erővel mesél a veszteségről, a gyászról és arról, hogyan lehet egyáltalán újra élni, ha úgy érezzük, minden értelmét vesztette.
A történet középpontjában Clementine áll, akinek az élete egyetlen pillanat alatt omlott össze. Amikor a nagymamája, aki egyszerre volt menedék, kapaszkodó és család, meghalt, Clementine mintha elvesztette volna önmagát is. És ebben a törékeny állapotban lép be az életébe Iwan, aki… nem is egészen az övéből érkezik.
Ez a könyv számomra a lassú gyógyulás regénye. Nem siet, nem akar mindent rögtön megoldani – épp ellenkezőleg. Időt ad arra, hogy megértsük: a fájdalmat nem lehet kikerülni, csak átélni. És talán közben megtalálni azokat a pillanatokat, amelyek apránként visszahozzák a fényt.
Nagyon szerettem, ahogy a mágikus realizmus beleszövődik a történetbe. Nincs benne semmi túlzó, semmi harsány – inkább olyan, mint egy régi dal, ami egyszer csak megszólal a háttérben, és rájössz: mindig is ott volt. Ez a finom varázslat teszi lehetővé, hogy Clementine és Iwan találkozása ne csupán romantikus legyen, hanem sorsszerű, időn és téren átívelő kapcsolat.
És igen, ez egy szerelmi történet is. De nem a rózsaszín, habos-babos fajtából. Sokkal inkább arról szól, hogyan lehet két megtört embernek egymásban újra kapaszkodót találni. Hogyan lehet a veszteség után is szeretni – nem feledve, hanem együtt élve azzal, amit elvesztettünk.
Ashley Poston gyönyörűen, érzékenyen ír. Olyan mondatokat találtam az oldalak között, amiket legszívesebben kihímeznék egy párnára, vagy zsebben hordoznék, hogy mindig velem legyenek. Ez a könyv nemcsak elmesél egy történetet – hanem emlékeztet arra, hogy az élet törékeny, de éppen ettől szép.
Ha olvastad már az A holnap holtja című könyvét, akkor tudod, mire számíthatsz: szívfacsaró, mégis felemelő, lassú és finom. Ha nem – akkor a Hét év távolság lehet a tökéletes első találkozás az írónővel.
Én úgy csuktam be, hogy a könnyeim mögött valami furcsa béke is volt bennem. Mert ez a könyv azt üzeni: bármennyire is összetörünk, bármennyire is elveszünk néha – mindig van út vissza.
Miért ajánlom?
Azért ajánlom, mert ritkán találkozni ennyire érzékeny és őszinte gyászfeldolgozással egy romantikus elemeket is tartalmazó regényben. Mert nem sietteti a gyógyulást, nem bagatellizálja a veszteséget, és nem kínál gyors megoldásokat. A történet megengedi, hogy fájjon, és közben lassan megmutatja, hogyan lehet újra kapaszkodót találni az életben. Ez a könyv nemcsak olvasmány, hanem érzelmi tapasztalat is.
Kinek ajánlom?
Annak, aki szereti a lassú, érzelmileg mély történeteket, és nem fél a nehéz témáktól. Olyan olvasóknak, akik nyitottak a mágikus realizmus finom jelenlétére, és értékelik az időn és téren átívelő, sorsszerű kapcsolódásokat. Különösen azoknak, akik egy veszteséggel teli időszakban keresnek gyengéd, mégis felemelő olvasmányt.
