Nehéz szavakba önteni, mit jelentett számomra ez a könyv. A Panama nem csak a híres csatornáról szól, és nem is pusztán a történelemről. Ez a regény sokkal inkább egy lassan csordogáló, több nézőpontos történet az emberi sorsokról, az álmokról és a túlélésről. Egy könyv, ami nem kiabál, nem sürget – csak finoman megérint, és hosszan benned marad.
Könyvadatok
| Adat | Információ |
|---|---|
| Szerző | Cristina Henriquez |
| Cím | Panama |
| Kiadó | Európa |
| Megjelenés | 2025 |
| Oldalszám | 720 |
Fülszöveg
A XIX. és XX. század fordulóján járunk. Panama párás levegőjében a változás feszültsége vibrál. Egy letűnő és egy születőben lévő korszak határán állunk, a senki földjén. Ahol ma még talajt érzünk a lábunk alatt, ahol ma még hegyek vonulnak büszkén, holnapra eltűnik minden, és a víz veszi át a hatalmat: két összeömlő óceán hullámai mossák el a múltat.
Ez a gyönyörű és kissé ijesztő kép adja Cristina Henríquez egyszerre nagyszabású és bensőséges hangulatú regényének hátterét. Az író visszafogott eszközökkel ragadja meg a Panama-csatorna építésének feszített tempóban zajló, hatalmas tömegeket megmozgató, egyszerre felemelő és embertelenül kegyetlen munkálatait.
A Panama-csatorna az emberiség történetének egyik, ha nem a legnagyobb mérnöki teljesítménye, ám a felépítéséről szóló nagyszabású regény a gazdasági, politikai nézőpont helyett elsősorban a történet emberi oldalára helyezi a hangsúlyt, azokra a történelemkönyvek lapjain meg sem említett szereplőkre, akiknek a mindennapi életéről, a sorsáról, a megélhetésért, a boldogságért, a szeretetért, az érvényesülésért a vívott küzdelméről nem sokat tudtunk mind ez idáig.
A Panama – Átjáró a végtelenbe című regényben egy távoli korszak és világ ölt testet: emberek, tervek, álmok, sikerek és kudarcok vonulnak előttünk, és olyan mesés gazdagsággal kavarognak a sorsok, hogy nem is a történelem néz vissza ránk e bámulatos regény lapjairól, hanem maga az élet.
Ajánlóm
A Panama lassú, komótos ritmusú regény, amire rá kell hangolódni. Ez nem az a könyv, amit rohanva lehet olvasni — sokkal inkább olyan, mint egy melankolikus zongoradarab: meg kell állni, figyelni, és hagyni, hogy beszippantson.
Cristina Henríquez története több szemszögből mutatja meg a világ egyik legnagyobb építkezését, de valójában nem az acélról, a gépekről vagy a mérnökökről szól. A főszerep az embereké. Azoké, akik elhagyták otthonukat, hogy új életet kezdjenek, és azoké is, akik csak túlélni próbálnak egy idegen földön, embertelen körülmények között.
Ada, Omar és a többi szereplő mind egy-egy mozdulat a történelem hatalmas gépezetében. Nem mindig értettem velük egyet, de végig éreztem: valódinak tűnnek. Mintha régi, fakuló fényképek életre keltek volna, ahol az arcok, a tekintetek, a mozdulatok mind mesélnek valamit arról, milyen volt embernek lenni egy ilyen korszakban.
A regény különlegessége, hogy miközben grandiózus történelmi háttere van, mégis intim és személyes marad. Griffiths nem hősöket ír, hanem embereket – hibákkal, félelmekkel, álmokkal. És épp ettől működik. A Panama-csatorna lehetne a főszereplő, de valójában csak díszlet: mögötte az élet lüktet, a szereplők vágyai, veszteségei és döntései adják a regény igazi súlyát.
Külön tetszett az atmoszféra. A forró, nedves levegő, az eső előtti csend, a mocsaras partok és a dzsungel illata szinte beleszövődik a szövegbe. Olyan érzés, mintha ott lennél a helyszínen, a munkások között, miközben a távolban zúg a gépek zaja. Ez az érzékletesség teszi a könyvet élővé.
A Panama nem mindennapi olvasmány, és nem is könnyű. De pont ezért különleges. Megköveteli, hogy időt adj neki, hogy ne csak olvasd, hanem átéld. Cserébe kapsz valamit, ami ritka: egy mély, emberi történetet a történelem árnyékában.
Ha szereted az érzékeny, karakterközpontú regényeket, amik lassan, de biztosan beléd maradnak, akkor ez a könyv neked való. Utána már nem fogsz ugyanúgy nézni arra a vékony, kéken kígyózó csatornára egy térképen – mert tudni fogod, hogy mögötte ezernyi sors, álom és veszteség lüktetett egyszer.
Értékelés
⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️ / 5
Lírai, mély, emberi és felejthetetlen. A Panama nem a történelemről szól, hanem rólunk – arról, hogy mit jelent embernek lenni egy olyan világban, ahol a haladás árát mindig valaki más fizeti meg.
