
Karel Veselý: Fém
Vannak könyvek, amelyek nem azért húznak magukhoz, mert vigaszt adnak, hanem mert olyan sötét tónusokon rezegnek, amelyek valahol mélyen mégis ismerősek. A Fém számomra pontosan ilyen volt. Nem kedves, nem könnyű, nem barátságos olvasmány. Inkább olyan, mint amikor egy torzított gitárhang végigkarcol a lelkeden, és mégsem lépsz hátrébb, mert valamiért maradnod kell.
Értékelés
⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️ / 5
| Adat | Információ |
|---|---|
| Szerző | Karel Veselý |
| Cím | Fém |
| Kiadó | Galaktika |
| Megjelenés | 2025 |
| Oldalszám | 304 |
Fülszöveg
A metal itt nem csak zene – hanem hit és törvény.
Karel Veselý, a zenei újságírás fekete krónikása egy disztópikus világot tár elénk. Főhőse – saját bevallása szerint – inkább túlél, mintsem él, miközben körülötte a világ más törvények szerint forog. Vajon be kellene illeszkednie, vagy joga van makacsul a saját ritmusát követni?
A regény sűrű, fojtogató ködén keresztül csak a black metal sivár fénye szűrődik át. A kérdés ott visszhangzik minden lapján: képes lehet-e a zene valóban megváltoztatni a világot?
Ajánlóm
Ahogy haladtam előre, egyre inkább azt éreztem, hogy a Fém nem a metál zenéről szól, vagy legalábbis nem csak arról. Sokkal inkább az emberi törésvonalakról, a kimondhatatlan keresésről, a belső sötétségről, amelyet néha magunk sem értünk.
Nik, ez a látszólag jellegtelen, mégis mélyen sebzett férfi úgy mesél, mintha minden mondata mögött ott állna egy életnyi elfojtott fájdalom. Olvasni őt olyan, mint belenézni egy fekete tükörbe: torz, sötét, mégis különös módon igaz.
A regény világa egyszerre futurisztikus és rémisztően ismerős. Van benne Orwell ridegsége, Tarantino széttartó történetszerkesztése, a Mátrix üressége, mégsem másolat egyik sem. Inkább úgy hat, mintha a szerző ezekből az elemekből próbálná összerakni a belső káoszt, ami Nikben és talán bennünk is ott zúg. Ebben a világban a metál már nem zene: ideológia, identitás, kapaszkodó és lázadás egyszerre.
A könyv atmoszférája végig fojtogató. Minden oldal mögött ott van a kérdés: mihez kezdünk a saját sötétségünkkel? Lehet-e valaha feloldani azt, amit évek óta cipelünk? A Fém nem ad válaszokat, de azt sem mondja, hogy nincs kiút. Inkább hagyja, hogy együtt lebegjünk ebben a kényelmetlen, bizonytalan térben.
Előfordult, hogy elvesztem az időben, a történésekben, az emlékezés és elmúlás folytonos hullámzásában, de aztán rájöttem, hogy ez része a könyv természetének. A káosz nem hiba, hanem ugyanazt a belső zűrzavart tükrözi, amelyről maga a regény beszél.
Az identitáskeresés sem lineáris, a fájdalom sem logikus, a félelmeink sem rendszerezettek.
A Fém sötét, disszonáns, nyugtalanító könyv talán az egyik legsötétebb, amit idén olvastam. Mégis azt gondolom, hogy szükség van az ilyen történetekre is. Mert emlékeztetnek arra, hogy a nehézségekben nem vagyunk egyedül. Hogy az emberi lélek legmélyén is van valami furcsa, nyers szépség valami, amitől nem elfordulni kell, hanem lassan, óvatosan megérteni.Számomra a Fém olyan volt, mint egy disszonáns akkord: elsőre kellemetlen, mégis ott marad, rezonál, és hosszan visszhangzik benned.
Mit adott nekem ez a könyv?
• egy merész, sötét tükröt az emberi lélekről
• egy atmoszférát, ami sokáig nem engedett el
• elgondolkodtató kérdéseket identitásról, fájdalomról és belső káoszról
• annak felismerését, hogy a sötét történetek is lehetnek nagyon emberiek
Kinek ajánlom?
– azoknak, akik szeretik a sötétebb, mélyebb disztópiákat
– akik nem félnek szembenézni a nehezebb témákkal
– olvasóknak, akik keresik a pszichológiai rétegzettséget
– mindenkinek, aki értékeli a nyugtalanító, mégis igaz történeteket
