María Gainza: Látóideg
Vannak könyvek, amiket nem igazán elolvasunk, hanem inkább szemlélünk. Amik nem történetet mesélnek el elejétől végéig, hanem lassan, képekből, benyomásokból, érzésekből épülnek fel. A Látóideg számomra pontosan ilyen olvasmány volt: egy csendes, személyes tér, ahol a művészet és az emlékezés kéz a kézben járnak.
Értékelés
⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️ / 5
| Adat | Információ |
|---|---|
| Szerző | María Gainza |
| Cím | Látóideg |
| Kiadó | Sonora |
| Megjelenés | 2022 |
| Oldalszám | 162 |
Fülszöveg
A Látóideg nehezen kategorizálható mű: egyszerre autofikció, esszé, kritika vagy épp óda Buenos Aireshez. Tizenegy történetén keresztül újra látni tanulunk. Mindegyik fejezetben más-más festő alkotása indítja el a történetmesélést, amely lassan összefonódik a narrátor hangjával, aki aztán elkerülhetetlenül önmagáról kezd el mesélni, habár az írás, az alkotás célja épp a magunkról való elfeledkezés, önmagunk meghaladása lenne. Így találkozhat össze ebben a vékony kötetben, többek között, Rousseau, Courbet, Foujita, El Greco és Rothko. A színek, a képek és az idézetek végtelen sora mögött közben folyton ott lappang az űr, a kimondhatatlan, a halál. Severo Sarduy egyik esszéjében azt írja a regényben is felbukkanó Mark Rothko festményei kapcsán: „Rothko képein csak a színek visszhangoznak. Egy könyvből pedig nem mondatok, idézetek és nem is szavak maradnak, hanem egy íz a szánkban, egy különös eufória, egy ív vonala…” A különc művészfigurák történeteinek elmesélésén áttetszik María Gainza egyedülálló látásmódja, ami még sokáig az olvasóval marad. A Látóideg 2019-ben felkerült a The New York Times Book Review száz legfigyelemreméltóbb könyvének listájára.
Ajánlóm
A Látóideg olvasása közben olyan érzésem volt, mintha beléptem volna egy személyes múzeumba, ahol minden festményhez tartozik egy történet, egy emlék, egy érzelem és ezek együtt rajzolnak ki egy életet.
María Gainza könyve nehezen besorolható, és pont ettől különleges. Nem klasszikus regény, nincs benne hagyományos cselekményív. Inkább impressziók sora: műalkotások, művészek, látványok mentén kibomló személyes vallomás. A festészet itt nem háttértudás, hanem érzékelés, gondolkodás, identitás. Olyan, mintha a narrátor egy-egy kép előtt állva mesélne és közben észrevétlenül önmagáról beszélne.
Ami igazán megfogott, az az írás finomsága. Lírai, mégis éleslátó, tele apró megfigyelésekkel a látásról, az emlékezésről, a női tapasztalatokról. A művészet nem elszigetelt dolog ebben a könyvben: nyomot hagy bennünk, beleszövődik a kapcsolatainkba, a veszteségeinkbe, a vágyainkba. Szerelem, barátság, házasság, gyász, szexualitás mind ott vannak, természetesen, didaktikusság nélkül.
Bevallom, korábban tartottam az olyan könyvektől, amik festészetről „tanítanak” még úgy is, hogy művészettörténetet tanultam. A Látóideg viszont pont az ellenkezője: élő, olvasmányos, játékos. Olyan könyv, ami megállásra késztet, visszalapozásra, újraolvasásra és arra, hogy közben rákeress egy-egy festményre amit itt egyszerűen meg is találsz.
A fordítás külön említést érdemel: Miklós Laura munkája rengeteget hozzáad az élményhez. Finoman hangolt, érzékeny szöveget kapunk. Ritka az ilyen könyv és ritka az olyan szerző is, akiről az ember őszintén azt érzi: bármiről szívesen olvasnék tőle.
Miért ajánlom?
mert nem klasszikus regény, hanem érzékeny, irodalmi élmény, mert a művészetet emberi közelségbe hozza, mert finoman beszél női tapasztalatokról, emlékezésről, identitásról, mert lassításra, figyelemre tanít, mert minden oldala gondolatokat hagy maga után
Kinek ajánlom?
akik szeretik a lírai, elgondolkodtató prózát, akik érdeklődnek a művészet, festészet világa iránt, akik nem klasszikus cselekményre, hanem hangulatra vágynak, azoknak, akik szeretnek „ráérősen” olvasni, mindenkinek, aki hisz abban, hogy egy könyv nézőpontokat adhat
