Vannak könyvek, amik nem harsányak. Nem ráznak meg látványosan, nem követelnek figyelmet. Csak csendesen beléd simulnak, és ott maradnak. Melissa Da Costa: Manon virágai pontosan ilyen volt számomra. Nem az a történet, ami végig sodor, hanem az, ami lassan leültet melléd, és miközben lapozol, észrevétlenül gyógyít.
Könyvadatok
| Adat | Információ |
|---|---|
| Szerző | Melissa Da Costa |
| Cím | Manon virágai |
| Kiadó | Európa könyvkiadó |
| Megjelenés | 2025 |
| Oldalszám | 368 oldal |
Fülszöveg
Kárpótolhat-e az élet a szeretteink elvesztéséért? Nyílhatnak-e még új utak előttünk, ha úgy érezzük, nincs tovább?
Két óra! Amande egész addigi élete mindössze két óra leforgása alatt romba dől. Vidékre menekül, egy magányos auvergne-i házba, hogy háborítatlanul gyászolhassa a férjét és a kislányát.
Bezárkózik, senkit és semmit nem enged magához, ám ahogy telik az idő, előbb egy pillangó, majd egy girhes szürke macska jut be a házba, és végül rábukkan az előző tulajdonos falinaptáraira, és az azokon szereplő feljegyzések, tanácsok segítségével nekilát, hogy életre keltse az elgazosodott kertet és veteményest. Az évszakok váltakozásával egyre több erőt merít a földdel, a természettel való közvetlen kapcsolatból, fokozatosan válik egyre nyitottabbá az új élményekre, az új találkozásokra. Minden egyes nap egy-egy újabb lépés a jövő, a teljesebb és boldogabb élet felé.
Mélissa Da Costa arra biztatja az olvasóját ebben a bátor és érzelemgazdag könyvben, hogy tárja szélesre az elméjét, a szívét és a lelkét a világ előtt, és hagyja szétáradni magában ennek a természethez szóló himnusznak a csodálatos dallamát, amely a legnehezebb pillanatokban is vigaszt nyújthat és képes megbékíteni az élettel.
Ajánlóm
Amande története a legmélyebb sötétségből indul. Két óra alatt omlik össze az élete, és hirtelen csak a csend marad. Ez a csend azonban nem békés, hanem fojtogató. Így menekül az auvergne-i kis házba, ahol a bezárkózás tűnik egyetlen megoldásnak.
De a természet makacsul élni akar. És ahogy Amande a kertet nézi, ahogy egy pillangó elsuhan, vagy ahogy a sovány cirmos cica hívatlanul beköltözik az udvarába, apránként valami benne is mocorogni kezd. Ezek az apróságok nem harsányak, de annál erősebben mutatják: van tovább.
Ez a regény nem a nagy fordulatok könyve. Sokkal inkább a lassú gyógyulásé. A természethez való kapcsolódás, az apró örömök újrafelfedezése, a múlt feldolgozása és a jövőbe vetett bátortalan remény mind ott vibrál a sorok között. Évszakról évszakra követjük Amande útját, és közben érezzük, hogy a kerttel együtt ő maga is átalakul.
Számomra különösen erős volt, ahogy Melissa Da Costa megmutatja: a gyász nem lineáris. Nem arról szól, hogy napról napra jobb lesz. Van, hogy újra visszazuhanunk, és ez teljesen rendben van. A gyógyulás nem azt jelenti, hogy elfelejtünk – hanem hogy megtanulunk együtt élni a hiánnyal. Ez a felismerés egyszerre volt szívszorító és felszabadító.
A líraiság, ami átszövi a regényt, lenyűgözött. A kert leírásai, az évszakok lassú váltakozása, a természet ritmusa olyan háttér, amelyben minden mondat lelassít. Engem is arra késztetett, hogy félretegyem a rohanást, és csak figyeljek. Egy régi naptár lapjai, a gazos kert, egy macska dorombolása – ezekből a látszólag jelentéktelen részletekből épül fel a könyv legnagyobb ereje.
Ahogy Amande újra kapcsolatba kerül a világgal, én is újraértékeltem a saját hétköznapjaimat. Sokszor hisszük, hogy a boldogság valami hatalmas dologban rejlik, közben ott van az apróságokban: egy virág kinyílásában, egy kedves mosolyban, egy békés percben. Ez a könyv megtanított rá, hogy ezeket ne vegyem természetesnek.
Nem fogom gyorsan elfelejteni Amande történetét. Biztos vagyok benne, hogy sokszor vissza fog térni hozzám a saját csendes pillanataimban is. És azt hiszem, pont ez a regény lényege: nem harsány, nem kiabál, de hosszú ideig benned marad, és szelíden tovább dolgozik.
Értékelés
⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️ / 5
Egy gyönyörű, finom, lírai regény, amit szívből ajánlok mindenkinek, aki hisz abban, hogy a természet és az idő lassan, de biztosan képes begyógyítani a legmélyebb sebeket is.
