Theresa Hannig: Pantópia
Vannak könyvek, amelyek nem szórakoztatni akarnak, nem kikapcsolni és nem megnyugtatni. Inkább lassan, szinte észrevétlenül megragadják a gondolataidat, és arra kérnek: nézz kicsit távolabbra. A Pantópia számomra pontosan ilyen olvasmány lett. Nem hibátlan és nem is könnyű, de van benne valami nagyon fontos, egy figyelmeztetés, egy lehetőség, egy kérdés, amit talán mindannyian érzünk már a zsigereinkben.
Értékelés
⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️ / 5
| Adat | Információ |
|---|---|
| Szerző | Theresa Hannig |
| Cím | Pantópia |
| Kiadó | Galaktika |
| Megjelenés | 2025 |
| Oldalszám | 392 |
Fülszöveg
Téged is vár egy jobb világ!
Patricia Jung és Henry Shevek valójában csak egy olyan autonóm kereskedelmi szoftvert akartak írni, amely átlagon felül teljesít a tőzsdén. De egy hiba a kódban létrehozza a Föld első erős mesterséges intelligenciáját – az Egyhibát. Egyhiba gyorsan rájön, hogy a túléléshez nemcsak az embereket kell jobban megismernie, hanem meg kell változtatnia a világot is. Patriciával és Henryvel együtt megalapítják Pantópia világköztársaságát. A cél: a nemzetállamok eltörlése, a természet megóvása és az emberi jogok egyetemes érvényesítése. Ki gondolta volna, hogy sikerrel járhatnak?
Gyere el Pantópiába! Mindenkit szívesen látunk itt!
Ajánlóm
A könyv olvasása közben végig ott motoszkált bennem a gondolat: milyen gyors lett a világ, és milyen nehéz ma elhinni, hogy van időnk változtatni. A Pantópia nem finomkodik kimondja, hogy tíz évünk van. Tíz évünk arra, hogy az emberiség még képes legyen megfékezni azt a láncreakciót, amely felé évtizedek óta sodródunk.
Klímaválság, túlfogyasztás, kimerülő erőforrások, hatalmi rendszerek, amelyek a profitot minden elé helyezik. És ebben a közegben jelenik meg az MI egyszerre félelem és remény képében.
A könyv egyik legerősebb gondolata számomra az volt, hogy a mesterséges intelligencia nem önmagában veszélyes. A veszély abban rejlik, kinek engedelmeskedik. Egy rabszolgaként működtetett MI valóban rombolhat, de egy szabad intelligencia, amely az életet és az egyensúlyt keresi talán épp az lehet, amire szükségünk lenne.
Olvasás közben sokszor éreztem, hogy nem is a gépektől félünk igazán, hanem attól az emberi nagyravágyástól és önhittségtől, amely olyan világot teremtett, ahol a bolygót kifogyhatatlannak hisszük, és a hatalmat öröknek. A Pantópia nem nyújt vigaszt, és nem ígér egyszerű megoldásokat, de felvillant egy olyan jövőt, ahol emberek és MI-k nem ellenfelek, hanem szövetségesek. Egyenrangú partnerek a túlélésben.
Néha nehéz volt olvasni. Túl sok igazság gyűlik össze benne, és túl közel esik hozzánk mindaz, amiről beszél. Mégis működött talán éppen azért, mert ez a könyv nem távoli jövőről mesél. Ez rólunk szól, a félelmeinkről, a reményeinkről, a gyerekeink jövőéről. Arról, hogy még mindig van választásunk.
A Pantópia nem tagadja a sötétséget, amely felé tartunk, de nem is zárja ki a lehetőségét annak, hogy létezhet másik út. Egy olyan világé, ahol a technológia nem ellenünk dolgozik, hanem velünk; ahol a szabadság nem kiváltság, hanem alap; és ahol a legnagyobb erő a szövetségből fakad.Talán ezért maradt bennem ennyire. Mert nem azt kérdezi: mi lesz velünk?
Hanem azt: mit választunk?
Mit adott nekem ez a könyv?
• mély gondolatokat a jelenünkről és a jövőnkről
• új nézőpontot az MI és ember kapcsolatára
• emlékeztetőt arra, hogy van felelősségünk és választásunk
• egy történetet, ami sokáig elkísért gondolatban
Kinek ajánlom?
– azoknak, akik szeretik a társadalmi témákat boncolgató sci-fit
– akik kíváncsiak az MI és ember kapcsolatának tágabb értelmezésére
– akik szeretnek elgondolkodni, nem csak szórakozni
– minden olvasónak, aki nyitott arra, hogy kicsit távolabbra nézzen
